A pápaválasztás mögött komoly világpolitikai következmények húzódnak, miközben a döntéshozatalt belső feszültségek bonyolítják.
Nem csak a Szentlélek, hanem belső lobbik és külső politikai nyomások is alakítják az eredményt. A különböző törésvonalak pedig kirajzolják az egyház problématérképét.
Szent Libériusz 366-ban bekövetkezett halála után a hívei és az aktuális ellenpápa követői úgy vágtak neki a pápaválasztásnak, hogy két különböző római templomban barikádozták el magukat. Az egyik jelölt emberei egy ponton rárontottak a másik táborra, és a pápaválasztók százas nagyságrendben gyilkolták le egymást egy templomban. Végül a császár a híresen erőszakos I. Damáz mellé állt, akit a maga idejében, annak rendje és módja szerint, szentté is avattak. Az egyik pápaválasztási vérfürdő helyszíne az a basilica Liberii volt, amely a történészi konszenzus szerint azonos a mai Santa Maria Maggiore-templommal, ahová Ferenc pápát eltemették.
A pápaválasztás ceremóniáin kívül a pápák örökségének megőrzésében is megfigyelhetők különös és szokatlan események. Vegyük például VII. Istvánt, aki nyilvánvalóan nem táplált kedves érzéseket elődje, a mártíromságot megélt Formózusz pápa iránt. 897 januárjában a hírhedt hullazsinaton kiásatta Formózusz romlásnak indult tetemét, pápai díszbe öltöztette, majd bíróság elé állította. Ahogy a Múlt-kor cikkében olvasható, az eseményen részt vett a zsinat összes bíborosa, püspöke, egyházi vezetője, sőt még a császár is, aki a színjátékot megrendelte. Az ítélet nem is lehetett más, mint hogy Formózusz bűnösnek nyilvánítják. Az egyházi gyűlés utóbb eltávolította őt hivatalából, megsemmisítette minden döntését, és eltüntette nevét a pápák jegyzékéből. A holttestről látványosan levették a pápai díszt, sőt, levágták az áldásosztásra használt három ujját is. Miután ezzel végeztek, Formózusz maradványait végighurcolták Róma utcáin, majd a Teverébe hajították, ezzel is kifejezve a rá kiszabott végzetet.
Amikor a mögötte álló Spoletói Hercegség jelenléte meggyengült, a rómaiak fellázadtak István pápa ellen, börtönbe vetették, ahol néhány hónappal később megfojtották. A Múlt-kor összefoglalója szerint "az új pápa Romanusz lett, aki azzal szerezte meg magának a bíborosi testület támogatását, hogy elítélően nyilatkozott a hullazsinatról. Uralma kezdetén érvénytelenítette elődje valamennyi törvényét", de később ő is a spoletói herceg oldalára állt. Ezért a római elkergették vagy meg is ölték, ez vitatott. A Szent Péter-bazilikában nyugszik, a folyóból kihalászott Formózusz mellett.
Ilyen fokú izgalmakra talán most nem érdemes számítani. Ugyanakkor senki sem gondolhatja komolyan, hogy a pápaválasztás folyamata mentes lenne mindenféle önző, ideológiai vagy akár politikai érdekektől. Vagy hogy, ha már a szokásos közhelyeknél tartunk, a Szentlélek irányítása alatt születnének a bíborosok szavazatai. A legszellemesebb ellenérvet erre egy bizonyos Joseph Ratzinger fogalmazta meg, még mielőtt pápává választották volna:
sok olyan pápa volt, akit a Szentlélek biztosan nem választott volna.
A másik gyakran hangoztatott, szentimentális nézet az, hogy nem illik találgatni a következő pápa kilétét. Hiszen míg a pápa él, a haláláról nem is szabad beszélni, és amikor elérkezik az utolsó órája, akkor csendes gyászolás következik. Ez, ha úgy tetszik, naiv naivitás: a katolikus egyház sorsa, amely 1,4 milliárd hívőt számlál, valamint a Vatikán jelentős diplomáciai súlya kétségkívül közérdek. A Vatikán abszolút monarchiaként működik, ahol a katolikus hit tanításai és a világ egyik legnagyobb intézményi hálózata egyetlen vezető irányítása alatt áll, aki általában haláláig megőrzi pozícióját. Így hát miért ne lehetne és miért ne kellene beszélni arról, hogy milyen lehetőségei vannak a katolikus egyház jövőbeli vezetésének?
Az más kérdés, és erről jóval kevesebb szó esik, hogy mennyire demokratikus a folyamat. Évezredes hagyomány, hogy a mára már milliárdos katolikus közösség sorsáról néhány tucat idősebb férfi dönt, hiszen a választásra jogosultak a 80 évnél fiatalabb bíborosok, vagyis azok az egyházi vezetők, legtöbbször püspökök, akiket a pápa saját hatáskörben kinevezett. A pápaválasztó bíborosok mintegy 80 százalékát (140-ből 110-et) Ferenc nevezte ki, ami nagyban meghatározza a választás kimenetelét, még ha nem is úgy, mint azt sokan elképzelik.
Az utóbbi hetekben szinte lehetetlen volt elkerülni a pápaválasztásra vonatkozó esélylatolgatásokkal teli listákat. A komolyabb elemzők között akadtak olyanok, akik felhívták a figyelmet arra, hogy az ilyen rangsorok a múltban gyakran tévesnek bizonyultak, hiszen például Ratzinger és Bergoglio neve sem szerepelt rajtuk. Érdekes módon azonban egy téves állítás szinte mindenki szájából elhangzik – függetlenül attól, hogy milyen ideológiai háttérrel rendelkeznek: miszerint János Pál, Benedek és Ferenc megválasztása mindenki számára váratlan fordulat volt.
