Az apaság tapasztalatáról Tóth Eduval: Most végre úgy érzem, hogy a szerelem egy stabil és tartós kötelékké vált, ami nem hagy el soha.

Tóth Edu neve a hazai közönség számára leginkább a stand-up színpadok világából cseng ismerősen, ám legújabb könyvében - „Nem nyerhetsz mindig, kölyök - Gyermeknevelésem története” - egy másik oldalát mutatja meg. Ezúttal nem a reflektorfényben, hanem a nappali kényelméből, a gyerekszobák világából és a játszóterek forgatagából osztja meg tapasztalatait, olyan módon, hogy közben egyszerre nevessünk és egyetértsünk vele. A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, a könyvbemutató után lehetőségünk nyílt beszélgetni Tóth Eduval. Felfedte, hogyan vált a toronydaru a gyereknevelés filozófiájának szimbólumává, mit tervez mondani fiának az esküvőjén, és hogyan lehet átvészelni a játszótéren a kioktató szülők és térítők sokaságát. Beszélgetésünk során arra is kitért, miért olyan nehéz hibázni az apaságban, és hogyan válhat az apaság a férfiak életében a kockázatmentes szerelem szimbólumává.

A könyved címe arra utal, hogy a gyereknevelés gyakran egy folyamatos hatalmi küzdelem, ahol a szülők és a gyerekek érdekei ritkán találkoznak. Valóban úgy tűnik, hogy a szülők sok esetben nem tudják teljes mértékben érvényesíteni akaratukat a gyerekekkel szemben. Mennyire igaz ez a tapasztalataid alapján?

- Valahol érzem ezt végig, hogy dominanciaharc van, de már tudom, hogy ha át is engedem neki a hatalmat, azért tudjuk ki irányít. Például mondja a zsebpénzéről, hogy "apa, az én pénzem". Igen, de "kitől kaptad?". Kilenc és fél éves a nagyobbik fiam, vannak meccseink, de nem akarok belecsúszni a "bezzeg neked mennyivel könnyebb" butaságba. Ennyi idősen, edzésre úgy jártam, hogy a suliból busszal mentem, és még gyalogoltam is. Mikor megmutattam neki Pécsett az óvodám, sulim, akkor döbbentem rá: milyen óriási lakótelepen nőttem fel. Neki viszont teljesen más, Kispesten lakunk egy kertvárosi sorházban. Belegondoltam, milyen jó volt, hogy nekem a lakótelepen mindig volt, akivel egy jót focizni, vagy kiraktunk egy plédet, a lányok jöttek, hozták a gumicukraikat, meg chipset ettünk, és kártyáztunk. Ezeknek nagyon jó hangulata volt.

Jelenleg szülőként az egyik legnagyobb kihívás, és ennek a könyvemben is fontos szerepe van, a digitális eszközök hatásaival való küzdelem. Szülőként gyakran kell azt mondanom: "Gyere, menjünk biciklizni!" Azonban, ha éppen egyikünk sem ér rá, ez nem mindig olyan egyszerű. Ráadásul sokszor a gyerekeim barátai is inkább a telefonjaikon lógnak, mintsem hogy kint játszanának. Meggyőződésem, hogy a kerékpározás vagy a társasjátékozás legalább annyira leköti őket, mint a digitális világ, csak éppen ehhez némi extra ösztönzés és időráfordítás szükséges.

Ösztönözni szeretném őt az olvasásra, hiszen tudom, hogy ez örömet okoz apának és anyának is. Ugyanakkor eszembe jut, hogy talán több időt kellene a fák tetején töltenie. Ha már felmászik, néha kicsit kalandosra is sikerül a dolog, és előfordul, hogy leesik. Lehet, hogy egy nomád táborban való részvétel jót tenne neki, ahol még inkább felfedezhetné a természetet és a kihívásokat!

Milyen emlékek élnek benned, és mennyire formálták meg az életedet az ezekhez hasonló élmények? Részt vettél például táborokban? Hogyan hatottak ezek az élmények a jövődre és a kapcsolataidra?

A Mecsek mindig is különleges hely volt számomra; rengeteg élményem kötődik hozzá, hiszen sok időt töltöttem ott túrázva. Anyukám pedig gyakran küldött táborokba, ahol új barátokra leltem és izgalmas kalandokat éltem át. Erdély, különösen Torockó, szintén egy felejthetetlen élmény volt. Most, hogy Donát is cseperedik, vágyom rá, hogy ő is részese legyen az iskolai táborok varázsának. Ugyanakkor néha elgondolkodom: vajon jó ötlet-e, hogy megélje azokat a csínyeket és nehézségeket, amelyeken én is átmentem? Emlékszem, amikor a Mecsek közepén részt vettem egy régésztáborban, ahol az étkezésekre alig volt lehetőség, és napokig nem fürödtünk. Vagy amikor 9 évesen anyukám egyszerűen felrakott a vonatra Pécsen, és én a fővárosban bukkantam fel. A stoppolás is része volt a fiatalkoromnak, de most, hogy Donátról van szó, nehezen tudom elképzelni, hogy ő is belevágjon ebbe. Számos nehéz diákmunkát is elvállaltam, ahol sokszor aprópénzzel kellett gazdálkodnom, és elgondolkodom, hogy hagyjam-e, hogy ő is ilyen kihívásokkal nézzen szembe. Az emlékek vegyesek, és a szívem mélyén tudom, hogy a tapasztalatok formálják az embert, de vajon tényleg szüksége van-e rá, hogy átélje mindazt, amit én?

Közben már kialakult egy világos és szilárd alapelvek mentén tervezett koncepciód arról, hogyan kívánod nevelni a fiaidat, hiszen a családodban közben egy kistesó is érkezett. Mikor kezdtek formálódni benned ezek a nevelési elvek és elméletek?

- Már korábban is érződött, hogy ez a kapcsolat valami igazán komolyra fordul. Amikor véglegessé vált a házasságunk, az volt az első gondolatom: ebből biztosan lesz gyermek. Most, hogy az apaság küszöbén állok, úgy érzem, hogy míg gyerekkoromban nem találtam meg a helyem ebben a szerepben, most már rajtam áll, hogy mindent megtegyek érte.

Amikor először a karjaimban tartottam Donátot, hangos sírása betöltötte a szobát, de alig néhány pillanat elteltével, ahogy a puha takaróba burkolták, azonnal elnyomta az álom. Bence viszont nem volt ennyire hangos; ő már az érkezésével is meglepett, csendesen, de határozottan belépett az életembe. Mindkét esetben hasonló érzések kerítettek hatalmukba, mint amikor az ember először beleszeret: mindent elborít a boldogság, és közben nem tudod, hogy mi fog következni. A szerelemben ott a lehetőség, hogy elveszíted a másikat, de most, hogy apa lettem, azt érzem, végre biztonságban vagyok, hiszen a gyerekeim mellettem maradnak. Amikor megtudtam, hogy apai szerep vár rám, az első gondolatom az volt, hogy ezt jól kellene csinálnom. De miért ne tenném? A családom története tele van hibákkal és nehézségekkel, így csak a lehetőségeimhez mérten tudok jobbat nyújtani. Úgy vélem, végső soron csak egyetlen ember döntheti el, hogy jó apa vagyok-e: a gyerekem. És közben azt is észreveszem, hogy még a legnagyobb hibákat elkövető apák mellett is ott áll egy gyerek, aki azt mondja: "még adok neked esélyt, apa". Az elvárások valóban alacsonyan vannak, ami ebben a teljesítményorientált világban megnyugtató hír: igazán nehéz nagyon rosszul végezni a dolgot.

Hogyan alakult ez a könyv? Miért vártál tíz évet a megjelenésével, kezdve a babavárástól?

Amikor a nagyobbik fiam világra jött, éppen egy másik könyvön dolgoztam, amely végül meg is jelent. Később, amikor a kisebbik érkezett, épp egy regényt írtam, amit elküldtem a kiadónak, de sajnos nem nyert el tetszést. Aztán 2022 decemberében, Bödőcs Tibor születésnapján, Búcsúszentlászlón találkoztam M. Nagy Miklóssal, a Helikon Kiadó főszerkesztőjével. Hajnali egykor lelkesen meséltem neki egy regényötletemről. Meglepetésemre 2023 januárjában érdeklődött, hogy küldenék-e neki belőle harminc oldalt. Nagy lelkesedéssel álltam neki az írásnak, hiszen végre egy neves kiadó képviselője keresett meg. Elküldtem neki a munkámat, de az volt a válasz: nem megfelelő. Ezt követően három havonta újabb verziót küldtem el neki, de egyre inkább kezdtem feladni a reményt.

- Inkább belemerültél a gyermeknevelésed izgalmas kalandjába...

Eleinte olyan regény megírására vágytam, amely két gyereknevelés szakértő rivalizálásáról szól. Aztán, épp a hetedik beszélgetésünkkor Mikivel, feltette azt a kérdést, ami mindent megváltoztatott: "Na de miben vagy most éppen?" Valójában a gyerekek mindig ott voltak, mint egy háttérzene, ami megadta a ritmust a történethez. Így hát adta magát, hogy erről a témáról írjak. Miki azt is hozzátette, hogy "töltsd meg humorral".

Végül is 2016 óta, amióta apa vagyok folyton az apaságról poénkodok, hát csináljuk, mondtam. Elküldtem neki 180 oldalt, és azt mondta, hogy ez lesz a könyv, még küldjek szöveget. Végül küldtem 480 oldalt, amiből maradt a végén 380. A könyv bemutatója után már azt kérdezte Miki, hogy mikor jön a következő.

Azt hiszem, nincsen olyan szülő, aki ne tapasztalta volna meg ezeket a helyzeteket és életérzéseket, amikről beszélsz. Az, amikor a gyerekekkel való kapcsolatban hatalmi harcok alakulnak ki, vagy amikor férfiként úgy érzed, hogy háttérbe szorulsz, valóban megpróbáltató. Ráadásul az időbeosztás is gyakran eltér attól, amit elképzeltél. Te hogy birkózol meg mindezzel?

- Soha nem hittem igazán, hogy férfiként háttérbe szorulnék. Az időbeosztásunk terén viszont nem sokat változtunk: ha 9-kor szeretnénk elindulni az állatkertbe a barátokkal, és én már 8 óta készülődöm, de fél 10-kor még mindig nem vagyunk úton, azt már képes vagyok elengedni. A fejlődés számomra inkább abban rejlik, hogy felfedeztük, hol érdemes biciklizni, játszóterezni, és jól érezni magunkat a szabadban.

Hogyan éljük túl a játszótéri órákat, amikor szülőként az unalom tengerében evezünk? Emlékszem, amikor a könyvbemutatón a játszóteret fegyenctelepnek nevezted, ahol a szülők rendszeresen „szolgálatot teljesítenek”. Valóban, ezek a helyek néha olyanok, mint egy kényszerű börtön, ahol a gyerekek szabadon játszanak, míg mi, felnőttek, próbálunk életjelet adni a világ felé. De hogyan tehetjük élvezetesebbé ezt a „kényszert”? Talán érdemes lenne egy kicsit kreatívan megközelíteni a dolgot: hozhatnánk magunkkal egy könyvet, vagy csatlakozhatnánk más szülőkhöz egy közös beszélgetésre. Vagy éppen ellenkezőleg, tartalmas játékokat is kitalálhatunk, amik lekötik a figyelmünket, miközben a gyerekek szabadon fedezik fel a játszóteret. Az unalomnak is megvan a maga szépsége, ha megtaláljuk a módját, hogy a pillanatokat élvezetessé tegyük!

- Az a helyzet, hogy amikor sörikét viszek magammal, gyakran megítélnek. Ha szerencsém van, jófej emberekkel találkozom, de a tapasztalataim szerint ez nem mindig így van. Ha kedvesek, szívesen csevegünk, de sajnos gyakran nem ez a helyzet. Ami igazán megvisel a játszótéren, az az, amikor egy nő odajön, és elkezd mesélni, hogy "tudod, van ez a poén, ami..." vagy "olvastam a könyvemben, hogy...". Sokan csak leülnek egy padra, hátradőlnek és élvezik a napot, de én nem tudok így pihenni, mert mindig a gyerekem nyomában vagyok, és aggódom érte.

A játszótéren folyamatosan felbukkanak a "szakértők", akik lelkesen osztják az észt, hogy szerintük "Donátnak nem kéne ilyen magasra másznia", miközben az ő gyerekük épp a szoknyájukba fújja az orrát. Aztán ott vannak a tápszerrel kapcsolatos viták: a tápszerellenesek és a tápszeresek, akik mindkét oldalon előszeretettel belekevernek engem is az elvi diskurzusokba. Nem feledkezhetünk meg a tüntetően szoptató anyukákról sem, akik hirtelen előrántják a mellüket, és kíváncsian fürkészik az arcomat, hogy mit gondolok erről a helyzetről. Ilyenkor ugyanazt a feszélyezett érzést élem át, mint amikor kilépek a ház elé, és ott áll a szomszéd, akinek a kutyája éppen a füvünket "megjelöli", miközben ő figyeli a reakciómat.

Visszatérve a játszótérre, sokszor ott van nyolc anyuka, meg én. "Nagyon jó ez a szemspriál" - szólok bele én is, bár nem tudom, mit jelent, de a szemspirál az a szemöldökre kell, azt nagyjából be tudom lőni. A játszótéren fárasztó, de voltak már nagyon jó beszélgetéseim is.

A könyvedben a toronydaru elmélet egy olyan koncepciót képvisel, amely a toronydaru működését és alkalmazását vizsgálja különböző területeken. Ezen elmélet lényege, hogy a toronydaru nem csupán egy mechanikai eszköz, hanem egy komplex rendszer, amely interakcióba lép a környezetével, és hatással van a munkafolyamatok hatékonyságára. A toronydaru elmélet bemutatja, hogyan lehet optimalizálni a daru használatát, figyelembe véve a terhelhetőséget, a helyszíni adottságokat és a biztonsági előírásokat. Ezen elmélet segítségével a szakemberek jobban megérthetik a toronydaru szerepét a modern építkezések során, és hogyan lehet a legjobban kihasználni a benne rejlő lehetőségeket.

- Ez a gyermeknevelési elméletemnek a megnevezése, azt jelenti, hogy engedem, hogy csinálja, amit szeretne, de közben ott vagyok, magasan föntről nézem, és akkor avatkozom bele, amikor nagy szükség van rá. Ami egyébként rizikósabb hozzáállás.

- Mint a helikopterszülőség...

Tedd egyedivé a szövegedet: - Gondolj csak a kigyulladt hóember irányzatra, amit szintén én találtam ki, és persze ott van a szenteste a McDonald's-ban is. Az utóbbi a technológiai kütyük elleni lázadásról szól: megengedem, hogy telefonozzál, de közben egyszerűen kikapcsolom azt. Számos ilyen koncepció létezik, amelyek inkább paródiái az elméletemnek. A toronydaru elméletének alaptézisei a következők: a gyereknek jól kell éreznie magát, de mi van akkor, ha én mondom neki, hogy csináljon valamit, de ő éppen élvezi a pillanatot és nem hajlandó rá? Akkor mi a teendő? Egy másik megközelítés: a koszos gyerek boldog gyerek, de azért ideje lenne neki egy jó fürdő, nem? Vagy: hagyjuk őt unatkozni, de ne hosszú távon. Ez egy rugalmas elmélet, amit folyamatosan csiszolhatunk.

- Még meg sem született a fiad, már készültél a ballagására, elővetted az öltönyöd, készülsz az esküvőjére is. Végül mit fogsz mondani az esküvőjén?

- Fiam, az igazság kérdése teljesen lényegtelen... - épp ezt írtam le, amikor a feleségem megkérdezi, hogy mit művelek. Mondom neki: tudom, hogy még csak kilencéves, de egyszer majd nősülni fog, és jó, ha megvan a szöveg. A feleségem ránéz, és azt mondja: te nem vagy normális. Mit akarsz ezzel mondani? Hogy az igazság nem számít? Ez teljes őrültség! Igazad van, válaszolom.

- Igen, pontosan így van. Hogyan reagált a nagyobbik fiad arra, hogy főleg róla írtál?

- Itt nőtt fel. Egy alkalommal részt vettem egy műsorban, és ő is megnézte. Azután számon kérte tőlem, hogy miért nem meséltem el a dobókockás poénját. Általában mindig ki szokott javítani, ha valami nem úgy történt, ahogy ő emlékszik.

- Ennyire valósághűen írtad meg ezek szerint a gyereknevelésed történéseit?

A történet valóban megédesíti a nyári vakáció emlékét. Tavaly, Lillianóban töltöttünk egy felejthetetlen napot a strandon, ahol a kis Donát, a másik magyar fiú, Vince és egy német kisfiú, akinek a neve nem ugrik be, együtt játszottak. Az események azonban nem várt fordulatot vettek, amikor a német fiú durván elragadta Vince labdáját. A helyzet feszültté vált, amikor Vince apja a következőket kiáltotta: "Vince, tépd ki a nyakát! Harapd el a torkát!" Ekkor láttam, hogy a dolgok kezdtek kicsúszni a kezeinkből. Odasiettem a német kisfiú édesanyjához, és próbáltam diplomatikusan közvetíteni a feszültséget: "Das ist grose problem, Vince fatter no happy. Das ist no geburstag, no wunderbaum. Das ist no ball, das ist eine ball." A nő azonban hidegen válaszolt: "Ez nem az én gyerekem." Ez az epizód jól példázza, hogy a gyermeki játékok néha váratlanul komoly helyzetekbe torkollhatnak, és milyen nehéz a szülőknek megőrizni a nyugalmukat a feszültség közepette.