"Az igazságot oszd meg, ne csupán a valóságot" - Kulka Jánosnál voltam vendég. Thomas Mann is tiszteletét tette.
Két hete már, hogy ebben a zűrzavaros állapotban leledzem, és a zavar még mindig nem múlik el. Két hét telt el, mióta egy irányba lépkedek, ám a világ zaja egyre távolibbá válik számomra, mintha egy másik dimenzióba léptem volna. Kulka János társaságában töltöttem az időt, és noha mindez egy zsúfolt színházteremben zajlott, a nézők tengerén átívelő figyelem ellenére is úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk. Az a különös intimitás, ami közöttünk kialakult, végigkísért ezen az élményen, és még most is magával ragad.
Csak Thomas Mann ült a sarokban, egy csendes jelenlétként, mintha a levegőbe olvadt volna, mégis érthetően érezhető feszültséggel figyelt. A fotel melege szorosan körülölelte, és ő eggyé vált a bútor kényelmével, miközben gondolatai mélyen a világ rejtelmeibe merültek.
Nem is tudom, valaha tapasztaltam-e már ilyen mély és végtelen ürességet, ami mellett egyúttal az érzelmek színes palettájának gazdagsága is megnyilvánult. Ezen a páratlan eseményen szembesültem azzal a zavarba ejtő színpadi kitárulkozással, ami már régóta nem hagyott nyugtot a lelkemben.
Nem titkolom, hogy nagyra becsülöm Kulka Jánost, mint színészt és mint embert is. Többször volt szerencsém beszélgetni vele, interjúkat készíteni, és megfigyelni őt próbafolyamatok közben. Láttam őt csoportban, és egyedül is a színpadon - de sosem volt alkalmam arra, hogy önmagába merülve, csendben lássam őt.
Talán éppen ez a kifejezés rejti magában azt a különös érzelmi kettősséget, amelyet az előbb megpróbáltam szavakba foglalni, és amelyet most, e tapasztalat révén éltem át.
Thomas Mann Halál Velencében című klasszikus művét húsz évvel ezelőtt hangoskönyvként rögzítette, most pedig a saját hangján, némán idézi fel, élő előadás keretein belül.
Talán a legközelebb a "némán éli meg" áll ahhoz a megrázó, lelket kifordító élményhez, amiben részem lehetett.
Kívülállóként nehéz figyelmen kívül hagyni a párhuzamot a mű főszereplője és a nyolc évvel ezelőtti sztrók óta ekkora nyílt színpadi megjelenéssel először bemutatkozó művész között.
A rendező Csuja László szerint a színpadi történés bevallottan számít a néző tájékozottságára, értő figyelmére. Magyarul: azok számára igazán megejtő élmény, akik óvó szeretettel, aggodalommal kísérik azt a fizikai és lelki folyamatot, amin Kulka keresztül megy azóta, hogy újra kellett tanulnia járni és beszélni, hogy kendőzetlen őszinteséggel, drámai szűkszavúsággal mondja el minden kérdezésekor: szégyelli magát azért, amivé a betegsége tette, az utcára sem szívesen megy ki, "más emberré vált".
Közben a kiválasztottak titokzatosan vonzó mosolya, és tekintetükben felcsillanó másik világ fénye révén minden szenvedésüket és kimondatlan érzéseiket tárják a maroknyi néző elé. E szavak nélküli kommunikációban felfedődik az identitásuk és átalakulásuk, mintha a lélek legmélyebb rétegeit bontogatnák, így varázsolva el a közönséget, hogy mindenki átélhesse a megosztott pillanatok varázsát.
A színpad varázslatos világa, a színészek lélekboncolgatása olyan mélységeket rejt, amelyekbe a nézők szinte észrevétlenül merülnek el. Amikor a végén felizzik a nézőtér tompa fénye, az szinte fájdalmasan hat a lélekre, mintha a színpadi varázslat utolsó morzsái is eltűnnének a levegőből.
Ha Kulka Jánosnak valamiért nem kellett újra tanulmányoznia a mesterség fortélyait, az nem más, mint a saját neve: Kulka János.
