"Vidámság és szépség, ez a két elem elengedhetetlen" - Roberto Benigni beszélgetésében.

Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2006. augusztus 24-i számában jelent meg.

Az élet csodás művészeként minden elismerést magáénak tudhat: az Oscar-gálán a széksorok csúcsán táncolt, a cannes-i díjátadón pedig a zsűrielnök Scorsese lábai elé vetette magát, csókokkal halmozva el a drága bőrcipőjét. Nyilvános szerepléseinél sokkal visszafogottabb természetű, de hatalmas gesztusai és lenyűgöző beszédstílusa valóban egyedi. A Pinocchio, A szörnyeteg, valamint a Johnny Stecchino rendezője, aki az utolsó Fellini-filmet, A Hold hangját is jegyzi, valójában egy bohócnak álcázott forradalmár. E héttől a fővárosi mozikban hirdeti az iraki háborúval kapcsolatos üzeneteit a Tigris a hóban című filmjében.

*

Magyar Narancs: Fellini azt mondta önről, annyira érzékeny, hogy bohócnak kell tettetnie magát.

Roberto Benigni: Nem voltam tudatában ennek. Hálás vagyok érte. Nagyon kedvelem, amikor a bohócok közé sorolnak, mert ők szabadon kifejezhetik magukat az élet és a halál kérdéseiben. Ráadásul komolyan is veszik ezt a dolgot.

MN: Valóban úgy van, hogy a maestro önt hívta magához a végső pillanataiban?

RB: Nem pontosan. Meglátogattam, de közvetlenül azután, amikor kapta a szívinfarktust. Jól akarta érezni magát, hát magához rendelt.

MN: Honnan a Tigris a hóban ötlete?

RB: Egy szerelmi történet inspirált, hiszen minden a szenvedéllyel kezdődik. Egy apró szikra, ami lángra lobbantja a szíveket. Aztán ott van a háború, mint a konfliktus forrása, és egy újfajta szenvedély megjelenése. Az ember, aki tigrissé válik, folyamatosan fenyegeti a környezetét. A művész feladata, hogy mélyen beleássa magát a választott témába, és feltárja a jelenségek mögötti okokat. Miért vágyakozik egy Bush, egy Napóleon, egy Caesar, egy Nagy Sándor vagy egy Mussolini a háborúra? Én nem a dokumentarizmus vagy bármilyen ideológia kedvéért dolgozom. Mások ezt teszik. Van azonban egy elhagyatott ösvény, amelyen ritkán járnak, ahol a történetek olyan módon mesélődnek, mint Balzac vagy Stendhal tollából. Az emberi szenvedélyt nem lehet kordában tartani, de minden diktatúra éppen erre törekszik. A hatalom folyamatosan próbálja elrabolni tőlünk a vitalitást és a szeretetet. De az igazi szerelem, ami intoxikálja az embert, legyőzi az elnyomást. Ez nem csupán egy romantikus, csókolózós történet, hanem a szerelem igazi, mély és összetett megjelenése.

MN: Ez a film és Az élet szép egyaránt valós, történelmi eseményből indul ki, és próbál humort belevinni...

RB: Engedjétek meg, hogy kifejtsem, hogy Az élet szép valójában egy hatalmas félreértés áldozata lett. Sokak számára vígjáték, pedig a mélyebb rétegeiben egy kőkemény tragédia rejlik. Főszereplője egy komikus figura, ám a történet felépítése egyértelműen a tragédiák logikáját követi. Az arisztotelészi tradíciókat idézve, a tragédia hőseinek cselekedeteik határozzák meg az identitásukat, nem csupán a szavaik. A történet elején mindig jelen van a harmónia, amelyet később tragikus események zökkenője vált fel. A végkifejlet pedig mindig magában hordoz egy tanulságot, hiszen a főszereplők valamilyen igazságra ébrednek rá. Művészként az a feladatom, hogy feltárjam az élet egy rejtett aspektusát, anélkül, hogy elhatárolódnék tőle. Célom nem csupán a közönség szórakoztatása, és nem is a műfaj széttöredeztetése, mint ahogy azt Chaplin tette A diktátorban. Én a háborút filozófiai szempontból közelítem meg. Nem a politikai vezetők, mint Bush vagy bin Laden sorsáról beszélek – róluk már eleget hallunk a hírekben, nincs szükség még egy filmre. A háború valójában a bestialitás visszatérése. E tekintetben Kafka Átváltozása jut eszembe; ez a motívum segít megérteni a modern korunk kihívásait. Camus is említette, hogy a háború őrülete láttán az egyetlen ésszerű válasz az öngyilkosság lehet. A film üzenete – ha már meg kell idéznem ezt a már-már felkapott kifejezést – az, hogy az életünk az egyetlen, amink van. És az, hogy szeretjük az életet. Ez mindennél többet ér! A halál az utolsó dolog, amit kívánok az életemben, és biztos vagyok benne, hogy az is marad. Az életben maradás és az élet szeretete az, amiről senki más nem dönthet helyettünk.

Témánk köré építve: Először a holokauszt, majd az iraki háború - vajon milyen újabb tragédiák várnak ránk a jövőben?

RB: Még nem tudom. Sosem tudom! Várok egy jó ötletre. Ami humoros és gyönyörű. Ez a kettő elengedhetetlen.

MN: Különösen jól működik együtt a feleségével, Nicole Braschival, aki a filmjei női főszereplője is egyben.

RB: Számomra egy nő olyan, mint egy hóborította hegycsúcs. Gondoskodni kell róla, hogy a nap melege ne olvassza el a csillogó havat. Már közel huszonöt éve dolgozunk együtt (1983-ban találkoztunk a Tu mi turbi forgatásán - K. L.). Mi ketten egy igazi pár vagyunk. Olyanok, mint Mickey és Minnie a mesék világában. Büszkeséggel tölt el, hogy együtt élhetjük meg ezt az utat, és az idő múlásával egyre inkább örömmel tölt el, hogy egy közösséget alkotunk: mert minden egyes pillanat új és különleges. Tudja, Isten utolsó alkotása a nő. Az öröm könnyei a nagy Genezis végén! A Biblia valóban egy rendkívül nőies könyv. És tele van erotikával. Talán ezért is annyira népszerű.

RB: ...teljesen megváltoztatta a karrieremet. Találkoztam Steven Spielberggel, aztán végigugráltam a széksorok tetején! A túlcsorduló öröm pillanata volt. Úgy éreztem magam, mint egy hatalmas görögdinnye! Ez gyönyörű! Nagy nap volt! Persze voltak az életemben hatalmasabb, érzelmesebb pillanatok, de a pályámon aligha. Aztán elkezdtek ömleni hozzám a szerepajánlatok. A világ minden tájáról, de főleg Amerikából kerestek meg azzal, hogy játsszak olasz karaktereket. Mindig ugyanazzal kerestek meg, hogy én legyek a maffiózó vagy a pizzakészítő. Vagy a maffiózó, aki pizzát süt!

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Hol helyezte el?"

RB: Otthon tartom. Bedugtam egy fiókba. Nincs szem előtt. Pirulnom kellene miatta, ha vendégségbe jön valaki.

MN: Nyíltan részt vesz a politikai életben, és időnként bele-bele szól az olasz közélet eseményeibe is...

RB: Ha tévében szerepelek, mindig Berlusconin szoktam élcelődni. Õ meg reagál. Egyszer Napóleonhoz hasonlított, máskor meg Jézus Krisztushoz. Az az ember meg van húzatva.

MN: Chaplin gúnyt űzött az ilyen alakokból!

RB: Igaz, de ehhez olyan figurák kellenek, mint Hitler vagy Mussolini, nem pedig Berlusconi. Ő nem az a kaliber, mint például az Aranypolgár főszereplője.

MN: A való életben nagyon különbözik a nyilvános alakjától?

RB: Ó, az ilyen kérdésekre sosem adok választ! A magánéletem védelme számomra nagyon fontos. Ráadásul, ki tudja, mennyire izgalmas is az, ami a színfalak mögött zajlik?

Olaszország történetében egy különleges és titokzatos szervezet játszotta a maga szerepét: a Propaganda 2 (P2) nevű szabadkőműves páholy. Ez a titkos társaság nem csupán a szabadkőművesség keretein belül működött, hanem politikai és gazdasági befolyását is kiterjesztette, komoly hatással volt az olasz társadalomra és a politikai tájra. A P2 páholy tagjai között számos befolyásos személyiség található, akik a háttérből irányították az eseményeket, és akiknek tevékenységei sokszor a nyilvánosság előtt rejtve maradtak. A páholy működése és a kapcsolatok, amelyeket kiépítettek, máig izgalmas és vitákat generáló témát képeznek a történészek és a politikai elemzők körében.

RB: Loach? Az a Ken Loach?

MN: Nem Loach, hanem lodge (páholy)! Ez maffiaszerű szerveződésként működött, hatalmas botrány kerekedett belőle, vezetőjét, Licio Gellit letartóztatták. 1981-ben nyilvánosságra került a szabadkőműves páholy tagnévsora, amely sajtóbeszámolók szerint az ön nevét is tartalmazta.

RB: A P2! Igen, valóban létezett egy ilyen szervezet. Rájuk emlékszem, sok minister és befolyásos személyiség volt a soraikban.

RB: Én? Dehogy...! De Berlusconi, az igen, az a tagok közé tartozott.

MN: Ön azt állítja, hogy nem így van?

RB: Hogy én? Magának elment az esze?! Olyan sok tévéshow-t készítettem a P2 balfogásairól! Akkoriban még gyerekcipőben jártam. Siheder voltam. Nem volt hatalmam! Lehetetlen, hogy valaki így tag legyen. Csak a befolyásosok körébe tartoztak. Én pedig nem tartoztam közéjük!