Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Adjunk hangot a dubaji csoki méltóságának! - Mandiner"
Kép forrása: Omer Taha Cetin / ANADOLU / Anadolu az AFP közvetítésében.
A vonaton csupán néhány utas foglalta el helyét; mindenki a telefonja világába merülve tölti az időt. Mellettem egy orrpiercinges, modern megjelenésű lány ül, aki mintha a városi élet sodrásában edződött volna. Kicsit odébb néhány középkorú irodista áll, míg velem szemben egy szőrmegalléros kabátba burkolózó, láthatóan felső-középosztálybeli nő tágasan terpeszkedik, mintha az egész fülke csak az övé lenne.
Az orrpiercinges idegen lánnyal összemosolygunk, miközben a szavak helyett inkább a közös gondolataink szőtte szálakat érezzük. Hirtelen mindkettőnknek eszébe jut, hogy száz évvel ezelőtt a nőknek nem volt ilyen könnyű dolguk – nem voltak mosógépek, és a filterezett, álló formátumú Instagram Reels videók sem könnyítették meg az életüket. A mosolyunk lassan elhalványul, ahogy a múlt súlya ránk nehezedik. Éppen elhagyjuk a skandináv nagykövetség megállóját, amikor egy elegáns, szőrmegalléros asszony a csinos műanyag ajándéktáskájából egy apró, zöld csomagot húz elő, és ezzel újabb titkokat sejtet a pillanat.
Elsápadok. Először a kapitalizmus toxikus csúcstermékétől, majd attól a bátorságtól, ahogy szomszédom lereagálja a látványt: a piercinges lány egyszer csak felugrik, kitépi a nő kezéből az édességet, bakancsával rátipor, majd a földre veti magát, és zokogva-hányva pörög a saját tengelye körül, közben visít. Az utasok rémülten hátrálnak, én pedig egyszerre érzek büszkeséget és szégyent: hogy nőtársam megtette, amit én nem mertem, szembeszállt a kizsákmányoló rendszerrel. Pár pillanat múlva azon kapom magam, hogy mellette hentergek, és makogva marom ki körmeimmel a pisztáciakrémet csokoládébörtönéből. A felszabadultság és a felszabadítás öröme akkor szállta meg végleg a tudatom, és azóta sem hagyott el.
A történet rendkívül tanulságos volt számomra. Egyrészt rávilágított arra, hogy még bőségesen van lehetőségem a fejlődésre a tudatosság terén, nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak, akik a pesti flaszter világában élünk. Különösen megdöbbentett, hogy mennyire modortalanul viselkedtem, amikor automatikusan nőnek tekintettem az orrpiercinges barátomat, Ivanát, anélkül hogy észrevettem volna, hogy aznap genderfluid identitással élt. Az a kék haj, ami annyira megfogott, eltakarhatta a kitűzőjét, ami sokkal fontosabb lett volna a megértésemhez. Másrészt, a történet arra is figyelmeztetett, hogy a dubaji csokoládé mennyire mélyen gyökerezik az elnyomás szimbolikájában. Ez a különlegesség nem csupán egy ínycsiklandó csemege, hanem egy olyan rendszer része is, amely a világ különböző részein élő emberek szenvedéseit is magában hordozza. Mindezek fényében még inkább érzem a felelősségemet, hogy tudatosabban éljek és figyelmesebben kapcsolódjak másokhoz.
Emlékszem anyámra. Akkoriban hatan laktunk egy gyufásdobozban a Körút mellett egy kis utcában. A sivár kilencvenes években csak azért nem volt még bajom mindennel, mert azt sem tudtam, hogy lehet bajom. Hogy jogom lehet bajomnak lenni. Nekem. Enyém. Én. Akkoriban divat volt köszönni a folyosón a néniknek és a bácsiknak, előre. Mint a katonaságnál vagy a koncentrációs táborban. Szerencsére anyám volt az egyetlen, aki nem erőltette ezt rám, a vadóc lányára - ki is nézte mindenki emiatt a környéken. A tévében már láttam fekete embert, és nagyon igazságtalannak éreztem, hogy a mi folyosónkon egy sincs, akinek köszönhetnék. Egy másik műsorban azt láttam, hogy a fehér ember szennyezi a környezetet. Ekkor döntöttem el, két és fél évesen:
Úgy érzem, ez volt az első lépés a tolerancia és a befogadás irányába. Akkoriban még fogalmam sem volt arról, mi vár rám, de a világ iránti nyitottságom már megvolt.
