Isten szándékában megtalálva a belső békét.

Pósa Dénes egyházgondnok búcsúbeszéde (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma) különleges pillanatokat örökít meg, amelyek mindannyiunk szívében mély nyomot hagynak. A beszéd során Dénes az elkötelezettség, az összetartozás és a közösség erejéről beszél, miközben kifejezi háláját a közös emlékekért és az együtt eltöltött időért. Az esemény varázsát még inkább fokozza a fénykép, amely megörökíti a pillanatot, amikor a közösség összegyűlt, hogy együtt búcsúzzon. Ezen a napon nem csupán a búcsúzás, hanem a jövőbe vetett hit és a közös célok iránti elköteleződés is megjelenik.

Nt. Agócs sz. Galgóczy Tímea (1983-2024), a Balogiványi-Radnóti Társult Református Egyházközség lelkésznőjét súlyos betegségben a tavalyi esztendő utolsó napján hívta magához az Isten. Gyászistentiszteletén félszáz lelkipásztortársa jelent meg Ft. Géresi Róbert püspök úr vezetésével a balogiványi református templomban. Az igei szolgálatot Nt. Nagy Ákos Róbert, a Gömöri Református Egyházmegye esperese végezte.

Pósa Dénes, a Nemesradnóti Református Egyházközség gondnoka, a balogiványi, cakói és nemesradnóti gyülekezetek közötti, illetve a már elhunyt Nt. Agócs Tímea lelkésznővel folytatott 15 éves együttműködés fontos pillanatait elevenítette fel a 2025. január 4-én megrendezett gyászistentiszteleten.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Az alábbiakban szeretnénk megosztani veletek ezt a gondolatot:"

A lelkésznő érkezése után részt vettünk az első temetésen, ahol az akkori radnóti polgármester megjegyzése különös figyelmet kapott: ha egy idős embert ilyen gyönyörű szavakkal búcsúztat el, vajon milyen szavakat tartogat a lelkésznő egy fiatalabb lélek számára.

A lelkésznő iránti igényesség folyamatosan jelen volt: mindig kereste az elhunyt személyiségéhez legjobban illő igehelyet, valamint a megfelelő versrészletet, hogy mindezt olyan keretbe foglalja, amely vigaszt és megnyugvást nyújt a gyászolóknak. Ez a gondos odafigyelés nem csupán a temetések során nyilvánult meg; egy-egy keresztelő alkalmával is annyira elegánsan és érzékien fogalmazott, hogy az emberek izgatottan várták a következő hasonlóan felemelő eseményt.

Rögtönzött alkalmakon is szépen, választékosan és gyorsan mondatokba szőtte gondolatait. Hirtelen felkérés esetén is higgadtan és rugalmasan reagált. Ilyen esetek voltak, hisz felkérés vagy meghívás nyomán részt vett nemcsak egyházi, hanem kulturális, társadalmi szervezetek eseményein is.

Több alkalommal részt vett a Szövetség a Közös Célokért, a Csemadok és a Rákóczi Szövetség összejövetelein is. Minden egyes rendezvényen büszkén állt ki az egyház értékei mellett, képviselve a balogiványi-cakói-nemesradnóti közösséget.

Az építő elképzeléseket támogatta, örömmel fogadta javaslatunkat, hogy Nemesradnóton a záróénekünk Pósa Lajos: Mennyben lakó én Istenem dicsérete legyen. Segített a pályázatok, rendezvények kapcsán, ezeket a terveket saját ötleteivel kiegészítette, bővítette.

Fizikai jelenlétével, hozzáállásával példát mutatott az olyan tevékenységeknél is, amelyek nem a lelkiséghez köthetők, de közösségépítés szempontjából nagyon fontosak: legyen szó brigádmunkáról, takarításról, épületeink felújításáról.

Szólnunk kell a lelkésznő betegsége idejére esett időszakról is. Ekkor már küzdött, kereste a lehetőséget, kereste a gyógyuláshoz vezető utat. De jött, tette a dolgát, végezte a munkáját.

Mosolygott, de a mosoly mögött már könnyek voltak. S néha sírt, panaszkodott, de tartotta magát.

Őszinte és részletes beszámolót tartott a betegségével kapcsolatos kihívásairól, megosztva velünk a gyógykezelések menetét, az elért eredményeket és a jövőbeli kilátásokat.

Azt hiszem, hogy a lélek legmélyén rejtőző fájdalmak és félelmek sokszor hallgatásra ítéltetnek, és senki sem tud róluk.

Negyvenéves korára az egészségéért folytatott küzdelem vette át az irányítást az életében, minden erejét és figyelmét ez a harc tölthette ki.

Az őt legjobban-, a legőszintébben szerető, és nagyon sokat segítő Marika mama Cakóból, akit a lelkésznő maga második anyának nevezett, már ekkor nem volt köztünk. Mély fájdalom lehetett, hogy úgy őt, mint a balogiványi gondnokot is el kellett temetnie.

Születésének 40. évfordulóján azonban az iványi, cakói és a radnóti gyülekezet tagjai igyekeztek mindent megtenni.

Összefogtak és ünnepi Istentisztelet keretén belül köszöntötték őt születésnapja alkalmából. Jókívánságokkal, ajándékokkal halmozták el a lelkésznőt.

"Ti tényleg úgy hiszitek, hogy van még reményem a gyógyulásra?" - tette fel a nehezen megválaszolható kérdést a radnóti gyülekezet tagjainak, miközben átvette tőlük a Debrecenben készült, számára varratott új palástot.

A palást, ami egykor az Istenbe vetett hit, remény és bizakodás szimbólumaként funkcionált, ma is az örök élet ígéretét tükrözi, amelyet Jézus Krisztusban találunk meg.

A születésnapi köszöntés nem hozott gyógyulást, nem hozott változást a lelkésznő egészségi állapotában. De a közös imádság az istentiszteleten, a közös együttlét az ünnepi ebéden mégis némi bizakodást, reményt adott. S talán ez a kevés is sok volt akkor. Az a néhány óra, mikor nem a betegségre kellett gondolni, az is jelentett valamit. Szép emlék maradt számára ez az együttlét a gyülekezet tagjaival, hisz később is emlegette ezt.

Érezte maga mögött a támogatást, együttérzést. Ez az esemény a mi számunkra is egy örök emlék marad. Mert már csak az emlékek maradnak meg vele kapcsolatban.

Marad a keserűség, a szomorúság, és megmarad a hit, amibe mindenki kapaszkodhat.

Gondolataimat egy inspiráló Ady idézettel zárnám: