A "koldusbecsület" kifejezés mélyen gyökerezik a társadalmi értékek és az emberi méltóság témájában. Ez a fogalom arra utal, hogy még a legnehezebb körülmények között is léteznek erkölcsi normák és etikai elvek, amelyeket az emberek hajlandók betartani. A
A kerek arcú szekeres fiú minden reggel bejárta a lakótelep utcáit. Nem volt szüksége arra, hogy az egész területet átfésülje, elegendő volt neki három vagy négy utca, ahol a konténerek között barangolt. A maga után húzott fából készült járművén mindent összegyűjtött, ami csak az útjába került: elhagyott ruhák, cipők, letört széklábak és üres műanyag palackok. Amikor meglátott, mindig reménykedő mosollyal köszöntött, mintha a nap legfényesebb pillanata lenne. Egyetlen alkalommal kért tőlem ötven banit, de azon kívül soha nem kért semmit, csupán barátságosan üdvözölt, mint egy régi ismerős.
Azután az első alkalom után, ha volt nálam aprópénz, rendszerint adtam neki, ha meg nem, kérés nélkül is tudtára adtam, hogy éppen nincs. Teljesen megszokottá vált köztünk ez a furcsa, félszavas kommunikáció, mint két régi cimbora közt, akik mögött közös történésekkel teli múlt húzódik.
Néha egy idős, vékony asszony kíséretében járta végig az ismert utcákat. Talán az anyja volt, talán a nagyanyja, vagy esetleg egy másik rokon – ezt sosem tudtam biztosan megmondani. Az ilyen emberek világában, amelyet a társadalom sokszor lenéz, a családi kapcsolatok mivoltát sosem könnyű tisztázni.
Akárhányszor találkoztunk, sohasem próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, ő azonban egyszer, amikor ünnepről maradt, még kicsit sem száraz kalácsot és némi kenyeret vittem le neki, kérdezgetni kezdett. Azt tudakolta: a közelben lakom-e és egyedül? Az első kérdést figyelmen kívül hagytam, a másodikra határozott "nem" volt a válaszom. Azóta sem jöttem rá, pontosan mi volt a szándéka a faggatással - ha egyáltalán volt valami -, de talán ez nem is annyira lényeges. Én legalábbis nem ezért mesélek a hanglejtése alapján szellemileg enyhén sérültnek tűnő fiatalemberről.
A napokban a tömbházunk melletti szemétlerakónál egy különös, ősz hajú férfit pillantottam meg, aki láthatóan a környező szemétben kutakodott. Mellette egy régi, megviselt bicikli állt, amelyre gondosan rákötögette az általa hasznosnak vélt dolgokat. Kíváncsiságból megkérdeztem tőle, hogy jól jönne-e neki egy kis kenyér. Bólintott, aztán hozzáfűzte, hogy esetleg pénzbeli támogatásra is számíthat-e. Sajnos azt kellett mondanom, hogy erre nem tudok segíteni, majd elindultam a negyedik emeleti lakásunk felé, hogy elhozzam a kenyeret. Már éppen visszafelé tartottam, amikor kis híján összeütköztem a fiatal szekérhúzóval, aki vidáman üdvözölt. Szinte zavaromban kezdtem magyarázni, hogy a kezemben lévő csomagot nem magamnak hoztam, hanem valaki másnak, aki esetleg várja. (Többször előfordult már, hogy a kéregető eltűnt, mielőtt odajutottam volna hozzá, hiszen az élelmiszer-ajánlatok nem érdekelték annyira, hogy megvárja őket.)
- Ott van még - mondta mosolyogva a régi ismerős, és egy rövid mozdulattal a konténer felé intett. Az idős férfi éppen készülődött, hogy felpattanjon a kerékpárjára, de látszott rajta, hogy a türelme kezd kicsúszni a kezéből. Odaléptem hozzá, és átadtam neki a kenyeret, valamint a mellé csomagolt egyéb apróságokat. A fiatal srác eközben már el is távolodott. Csak ekkor jutott eszembe, hogy akár el is terelhetett volna az eredeti célomtól, hiszen ha azt mondja, hogy a sorstársa már nincs ott a szemétnél, könnyen elhittem volna neki, és ő lett volna az, aki megkapja az élelmiszert. Ez a felismerés olyan kellemes volt, mint egy lágy tavaszi szellő. Pedig még jó néhány hónap van hátra márciusig.
