A lemezjátszó autóba való beépítése magyar találmányként indult, de sajnos nem aratott osztatlan sikert.
A Chrysler Highway Hi-Fi autós lemezjátszó rendszeréről készült reklámfotó (1956) - Forrás: Chrysler
Ma már rengeteg opció áll rendelkezésünkre, hogy kellemes zenei aláfestést biztosítsunk az utazásainkhoz: autórádiónk, beépített CD-lejátszónk, USB csatlakozónk vagy Bluetooth technológiájú okoseszközeink révén könnyedén felpezsdíthetjük az utazás monotóniáját. Ezzel szemben az ötvenes években a választék meglehetősen korlátozott volt; akkoriban még a Spotify és a CD fogalma is ismeretlen volt, nemhogy a kazetták. A hangfelvétel legelterjedtebb formátuma ebben az időszakban a bakelitlemez volt. Érdemes megjegyezni, hogy a "mini-észkombájn" elnevezés a magyar nyelvben nem teljesen pontos, hiszen a jól ismert fekete korongok nem bakelitből, hanem PVC-ből és annak kopolimerjéből, a PVA-ból készültek. Az angol "vinyl" kifejezés ezekből a rövidítésekből származik, és éppen ezért a "V" betű is a vinil anyagra utal.
De akármi is volt az anyaguk, nehezen lehetett volna megoldani, hogy a 30 centi átmérőjű, a lejátszási körülményekre érzékeny lemezeket autóban is lehessen hallgatni. Valakinek azért mégis sikerült a bravúr: Peter Carl Goldmarknak, azaz Goldmark Péter Károlynak, a CBS magyar származású mérnökének. Az, hogy az autós lemezjátszó mégsem lett sikeres, sokkal inkább a termék elhibázott bevezetésének köszönhető, mint a technológiai korlátoknak (bár utóbbiak is voltak).
Goldmark 1906-ban látta meg a napvilágot Budapesten, egy zsidó polgári család gyermekeként. Már fiatal korában vonzotta a fizika világa, és a dolgok szerkezetének és működésének megértése, így nem meglepő, hogy a műszaki pálya irányába indult. 14 éves korában családjával Bécsbe költözött, ahol később Berlinben folytatta tanulmányait. Különösen a hírközlési újítások érdekelték, mint például a televízió, amelynek fejlesztése az adott évtizedekben több európai intézmény keretein belül zajlott. Goldmark nem csupán követője volt a fejlődésnek, hanem aktívan hozzájárult ahhoz; húszévesen sikerült megalkotnia egy apró berendezést, amely képes volt képet megjeleníteni a képernyőjén.
A harmincas évek közepén a fiatal mérnök meghozta azt a döntést, amit az európai zsidóságból oly sokan: Amerikába emigrált. 1936-tól már a Columbia Broadcasting System (CBS) munkatársa, később a vállalat kutatási vezetője, 1951-től pedig az alelnöke volt. A cégnél kezdett foglalkozni a képcsöves tévékkel, és 1940. augusztus 29-én bemutatta megoldását a színes televízióra. Goldmark rendszerében a kép "színezése" még részben mechanikus volt: a fekete-fehérben rögzítő kamera előtt egy hat részre osztott tárcsa forgott, az egyes részeken piros, kék és zöld színszűrők voltak. A tárcsa másodpercenként 24 teljes fordulatot írt le, vagyis a rendszer másodpercenként 6×24, azaz 144 képinformációt állított elő. Az elképzelés az volt, hogy ezt továbbítják az előfizetőknek, akik egy erre felkészített televízióval fogják az adást. Ebben a képcső előtt a sugárzott jellel szinkronban szintén egy hatos osztatú színszűrő tárcsa forgott, és így alakult ki a színes képhatás.
A technológiai kihívások sora rendkívül sokrétű volt, különösen a fekete-fehér televíziók világában, ahol az éppen elterjedt 60 képfrissítési sebesség számított normának. Ezzel szemben Goldmark 144 frissítése túlzottan ambiciózusnak bizonyult. Ráadásul a háború is közbeszólt: Goldmarknak egy német radarokat zavaró berendezésen kellett dolgoznia, így nem tudta továbbfejleszteni innovációját. Amikor végre véget ért a konfliktus, a fekete-fehér tévék már uralták a piacot, Goldmark rendszere pedig képtelen volt alkalmazkodni ehhez az új környezethez. Ekkor lépett színre a rivális RCA, amelynek megoldása tökéletesen illeszkedett a piaci igényekhez, és 1953-tól az NTSC néven ismert technológia vált a televíziós ipar hivatalos szabványává.
Goldmark nem csupán vizuális innovációival, hanem hangtechnikai újításaival is jelentős hírnévre tett szert, amelyek tartós hatást gyakoroltak a zene világára. Ő volt az, aki megalkotta a mikrobarázdás hanglemezt, amely szinte mindenki számára a "hanglemez" fogalmával egybefonódik. Ahhoz, hogy jobban megértsük e találmány jelentőségét, érdemes röviden áttekinteni a lemezjátszó működésének alapjait.
A hanglemez felületén egy spirális alakban kígyózó barázda található, ennek mintázata tárolja a zenei információt. Lejátszáskor a lemez folyamatosan forog a lemezjátszó hangfogó tűje alatt, így a tű a barázdát végigpásztázza. A barázda mintázatától függően a tű különböző rezgéseket kelt, ezt felerősítve lesz hallható a rögzített zene. Az első gramofonok még nem használtak elektromos erősítőt, emiatt a gramofonlemez barázdái nem mehettek egy bizonyos szélesség alá, a hangszedőn általában egy ormótlan membrán is helyet kapott, a mechanikus erősítésre pedig egy nagy tölcsér szolgált, ami vagy be volt építve a lejátszó aljába, vagy büszkén hajolt a gramofon fölé.
Amikor megjelentek az elektromos erősítők, és a lemezgyártás is eljutott a törékeny természetes anyagoktól a strapabíróbb műanyagokig, a gramofonok lemezjátszókká fejlődtek. Ezekben a hangszedő elektromos jelet generált, amit az erősítő jobban fel tudott hangosítani, mint a tölcsér, ráadásul a tűnek sem kellett olyan széles tartományban mozognia, mint a gramofonnál. Ez azt jelentette, hogy a lemez barázdáit lehetett sűríteni, vagyis több információt, azaz hosszabb zenéket is lehetett rögzíteni a lemezeken. Ez fontos újítás volt, mert a gramofonlemezek jellemzően csak oldalanként néhánypercnyi zenét tudtak tárolni.
Az első igazán forradalmi mikrobarázdás lemez létrehozása Goldmark és az általa irányított csapat nevéhez fűződik, akik a CBS-nél dolgoztak. A Columbia Records 1948-ban mutatta be ezt az innovációt, amely új dimenziót nyitott a zenehallgatás világában. Az új lemez 12 hüvelyk (30,5 centiméter) átmérőjével a klasszikus gramofonlemezek méreteit követte, és a lejátszási sebessége is a korabeli, 33 1/3 fordulat/perc standardhoz igazodott. Azonban a barázdák olyan sűrűn helyezkedtek el, hogy oldalanként akár húsz percnyi zene is elfért a korongon. Ezt a CBS is kiemelte, amikor a formátumot a hosszabb lejátszási időre utalva "long play"-nek, vagyis LP-nek keresztelte. Az LP gyorsan a legnépszerűbb lemezformátummá vált, és a rövidítés azóta a stúdióalbumok szinonimájává nőtte ki magát – a mai napig gyakran használják, még digitálisan megjelent albumok esetén is.
Goldmark a bemutató után tovább finomította az LP-ket és a lejátszókat, és az egyik új fejlesztési irányként megjelent az autóba építhető lemezjátszó. A mérnök emlékei szerint az ötletet akkor kapta, amikor kisfia egy autós úton megjegyezte, hogy a rádió műsora unalmas, és sokkal szívesebben hallgatna meselemezeket. Az első autórádió a harmincas évek elején debütált, és ára körülbelül egy autó harmadát tette ki. Az ötvenes évekre azonban a technológia annyira fejlődött, hogy az autósok számára már elérhetővé vált. A rádiózás viszont egy problémát rejtett magában: az utasok nem választhatták meg, mit szeretnének hallani.
A lemezjátszó autós beépítése nem volt sétagalopp. A harminccentis lemezek mérete komoly kihívást jelentett, és a hangszedő érzékenysége miatt a zötykölődés már-már katasztrofális következményekkel járt volna. Ráadásul, még ha LP-t is játszottunk volna, a sofőr számára elképzelhetetlen lett volna, hogy húszpercenként megálljon lemezt cserélni. Goldmark azonban nem ijedt meg a feladattól, és 1955-ben egy innovatív megoldással rukkolt elő: megtervezte az ultra-mikrobarázdás lemezt és a hozzá illő lejátszót, amelyek mindezeket a kihívásokat egyszerre orvosolták.
A lemez valamivel vastagabb volt, mint egy átlagos hanglemez, és kisebb annál: csupán 7 hüvelyk (kb. 18 centiméter) volt az átmérője. A barázdák négyszer sűrűbben sorakoztak rajta, mint az akkor használatos LP-ken, a lejátszó sebességét pedig Goldmark percenkénti 16 2/3 fordulatra csökkentette. Így a kis lemezen sokkal több zene fért el, mint egy LP-n, oldalanként körülbelül egyórányi hang. Ez szédítően sok volt abban az időben.
A Columbia kezdetben a Chrysler számára kívánta értékesíteni az új fejlesztést. Goldmark később nosztalgikusan idézte fel azt a különleges napot, amikor végre megvalósult az üzlet.
Lementünk a Chrysler-garázsba, ahol több ember is csatlakozott hozzánk. Mindannyian beültünk egy cégvezetői autóba, amelybe korábban beszereltük a saját hangrendszeremet. Hátul ült velem Lynn Townsend, aki később az autógyár elnöke lett, míg az autót a Chrysler akkori elnöke vezette. A hangszedő kart ugyanúgy tesztelték, ahogy én is tettem korábban: macskaköveken, kanyarokban, murvás utakon, lassítva és gyorsítva, sőt még vészfékezés közben is. A rázkódások valóban lenyűgözőek voltak, de a lemezjátszó teljesítménye sem maradt el. Semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy végrehajtsa a feladatát. Én azonban kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.
A tesztút végén, a Chrysler-garázs falai között, a gyár vezetői egyöntetűen megállapodtak abban, hogy Goldmark zseniális találmánya elengedhetetlen számukra. Így az ultra-mikrobarázdás technológia, mely a Highway Hi-Fi nevet viselte, beépítésre került az 1956-os Chrysler-modellekbe. Azonban a zenehallgatás élvezete nem volt éppen pénztárcabarát: aki a járművében lemezt szeretett volna hallgatni, 200 dolláros árat kellett megfizetnie a rendszerért. Ez az összeg nagyjából egy olcsóbb új autó árának tizedét tette ki, ami a mai értéken körülbelül 2300 dollárnak felel meg, azaz közel 900 ezer forintnak.
A Chrysler azonnal 18 ezer példányt rendelt a Highway Hi-Fi-ből, de a kezdeti lelkesedés hamarosan gyors visszaesésbe fordult. Az autógyár és a CBS számára világossá vált, amit néhány évtizeddel később a Sony a Betamax kapcsán is megtapasztalt: egy ígéretes technológia önmagában nem elegendő, ha nem áll rendelkezésre megfelelő tartalom. Ahogy Bill Gates is megfogalmazta néhány évvel később: "A tartalom a király."
Az autóba integrált lemezjátszó igencsak különleges volt, hiszen nem lehetett rajta bármilyen zenét hallgatni. Csak a specifikusan hozzá készült lemezeket volt képes lejátszani, mivel a Columbia kizárólagos megállapodást kötött a Chryslerrel. Ez azt jelentette, hogy csupán azok az előadók voltak elérhetők az ultra-mikrobarázdás lemezeken, akik a Columbia kiadójához tartoztak. Így a rivális kiadók, mint az RCA, által képviselt művészek, például Elvis Presley, Chuck Berry vagy Little Richard, sajnos nem voltak hallgathatók a Highway Hi-Fi-n. Ráadásul valószínű, hogy a CBS elnöke, William Paley sem támogatta a lemezek választékának bővítését. Paley már a kezdetekkor is kétkedve állt a projekt elé, attól félve, hogy ha elterjednek a Highway Hi-Fi-hez hasonló lemezjátszók, az emberek elhanyagolják majd a rádiót az autóikban – ami igencsak aggasztó volt a CBS számára, hiszen jelentős rádióhálózattal rendelkeztek.
A technológiai bakik sem kerülték el a figyelmet. A Highway Hi-Fi-t kizárólag autóval együtt lehetett megvásárolni, és a javítása sem volt éppen egyszerű feladat. Továbbá, a lemezek gyorsan elkoptak, mivel a rendszer hangszedő tűje az LP-nél megszokott súlynál és nyomásnál nagyobb erővel nehezedett a barázdákra. Ezt azért tették, hogy a tű zötykölődés közben is stabilan a helyén maradjon. Mindezek ellenére a Highway Hi-Fi talán elérhette volna a luxustermékek sikerét, de a korlátozott lemezválaszték végzetes csapást mért rá. A Chrysler már 1957-ben elkezdte eltávolítani a piacról, és a következő évben végleg leállította a forgalmazását.
1960-ban még az RCA is megpróbálkozott egy autós lemezjátszóval, de ez még gyorsabban megbukott. Abban ugyan le lehetett játszani hagyományos lemezeket, de csak héthüvelykes kislemezeket, így lemezcsere nélkül csak párpercnyi zenét lehetett hallgatni vele. A további kísérleteknek elejét vette a magnókazetta 1963-as bemutatása, és már a hatvanas évek végén megjelentek az első kazettás ÉS rádiós autóhifik.
A Highway Hi-Fi, noha a maga idejében a csúcstechnológia megtestesítője volt, mégis furcsa módon ritkaságnak számít. Olyan ikonikus személyiségek, mint Jimi Hendrix, George Harrison és Muhammad Ali is birtokoltak a lemezjátszóval ellátott autókat. Ma már az audiofilek körében igazi gyöngyszemnek számít, hiszen egy-egy lemezért akár több száz dollárt is elkérhetnek az eBayen, míg egy komplett lejátszóért már súlyos ezreket kérnek.
A Highway Hi-Fi kudarca nem csökkentette Goldmark Károly lelkesedését és kreativitását. Az ultra-mikrobarázdás technológia innovatív alkalmazásával egy különleges 8 1/3 fordulat/perces, héthüvelykes lemezt fejlesztett ki az amerikai Kongresszusi Könyvtár számára, amelyen négy órányi beszédet lehetett rögzíteni. E lemezformátum révén a Recording for the Blind nevű szervezet számos vak diákhoz juttathatta el a hangoskönyveket, megkönnyítve ezzel a tanulásukat és az információhoz való hozzáférésüket.
A zseniális mérnök nemcsak a technológiai újítások terén jeleskedett, hanem a televíziós rendszerek fejlesztésénél is kiemelkedő munkát végzett. Az általa megálmodott színes tévés rendszer végül nem a hétköznapi nézők körében vált népszerűvé, hanem a NASA választotta, hogy az Apollo-missziók során ezzel a technológiával örökítse meg az asztronauták Holdra lépését. A hetvenes években Goldmark továbbra is innovált, és megalkotta az Electronic Video Recorder (EVR) rendszert, amely lehetővé tette, hogy a képek és hangok elektronikus úton, filmszalagokon kerüljenek tárolásra. Az EVR indulása biztatóan alakult, de a piacon hamarosan felbukkant egy konkurens formátum, amely gyorsan elhódította az előnyt: a Sony 1971-es videókazetta-bevezetése révén egy olcsóbb alternatíva került a közönség elé, ami végül dominálta a piacot.
A magyar származású mérnök 1977-ben, tragikus autóbaleset következtében hunyt el New Yorkban. Pályafutása során számos rangos díjat nyert Amerikában, és halála előtt néhány hónappal a tudományos teljesítményeiért Jimmy Carter, az Egyesült Államok akkori elnöke, a National Medal of Science, azaz a tudományos munka legmagasabb amerikai elismerését adományozta neki.
