Magyarország legpusztítóbb aszályai: A vízhiány története és hatásai Az aszályok nem csupán időjárási jelenségek, hanem a természet és az emberi tevékenység találkozásának következményei is. Magyarországon a legpusztítóbb aszályok időszakaiban a mezőgazd
1794 nyarán Kiskunhalas környékén olyan elviselhetetlen hőség tombolt, hogy a következő év tavaszán kenyérosztásra volt szükség. Ezt a figyelemre méltó eseményt a Tények könyvében találhatjuk.
A legjelentősebb károkat a magyar mezőgazdaságban a múltban a 1794-es és az 1863-as aszályok okozták. 1794-ben a szárazság következtében szinte teljesen elmaradt a termés, különösen az Alföldön, ami drasztikus árnövekedést eredményezett a kenyér és liszt esetében. A takarmányhiány súlyosan érintette az állattartást is: az állatok legyengültek, megbetegedtek, és sok esetben elpusztultak. A tejelő állatok tejelése csökkent, így a sajtkészítés, vajgyártás és túrókészítés is visszaesett. A gazdák kétségbeesetten kerestek megoldásokat, így már a fakérget és leveleket is használták takarmányként. Az élelmiszerárak drasztikus emelkedése éhínség közeli helyzetet teremtett egyes megyékben, ami a csecsemőhalandóság növekedéséhez vezetett.
A múlt évnél még szörnyűbb / E században nem volt példa; / Ezer szenvedés, bánat, nyomor között / Már könnyünk is kiszáradt. - írta 1864 elején Gergely Péter, a gyulai levélhordó újévi üdvözletében Békés vármegye lakóinak (Idézi: Boa Krisztina). Az 1963-as (majd '64-re is átterjedő) aszály ugyanis a XIX. század egyik legnagyobb természeti katasztrófája volt, amely súlyos éhínséget eredményezett. Az emberek, szembesülve az élelmiszerhiánnyal, ínséges ételekkel igyekeztek orvosolni a helyzetet: fakéregből vagy korpából készítettek kenyeret, és mindent, ami zöld és ehető volt, megfőztek és elfogyasztottak.
