"Soha nem fogom elfelejteni azt a különleges napot, amikor újra kezdhettem az életemet." - mesélte Csernus Imre a sztrók utáni tapasztalatairól.
Csernus Imre, aki a pszichiátria világában már számos elgondolkodtató pillanatot megélt, különös mélységekkel találkozott, amikor agyvérzésével az intenzív osztályra került. Az első gondolata, amely ebben a kritikus helyzetben megszületett, valószínűleg nem csupán a félelem, hanem a megértés és a tanulság keresése volt. Hogyan is viszonyul a halálhoz egy olyan ember, aki újabb esélyt kapott az életre? A pszichiáter számára a halál nem csupán egy végpont, hanem egy új perspektíva is, amely segíti abban, hogy mélyebben értékelje az élet minden egyes pillanatát. A kórház falai között eltöltött idő nemcsak a gyógyulás folyamatát jelentette számára, hanem egyfajta önreflexiós utazást is. Tapasztalatait felhasználva igyekszik támogatni másokat abban, hogy a halálfélelem helyett a jelenre összpontosítsanak, és merjenek élni. A Magyar Nemzet legújabb könyvében Csernus Imre gondolatai és tapasztalatai új fényt vetnek arra, hogyan lehet a nehézségeken túllépve értékes és teljes életet élni. Beszélgetése során nem csupán a saját élményeit osztja meg, hanem arra ösztönzi hallgatóságát, hogy találják meg a bátorságot a mindennapi kihívásokkal való szembenézéshez.
A Magyar Nemzet nemrégiben exkluzív interjút készített Csernus Imrével, amely az Oroszlánok és farkasok című, májusban megjelenő könyvéről szól. A kötet középpontjában a tavalyi sztrókja áll, amely új megvilágításba helyezte életének mélyebb kérdéseit, mint az élet, a halál és az elmúlás. Az interjú során Csernus Imre kifejtette a krízisekből levont tanulságait, a halál megértésének fontosságát, valamint a felelősségvállalás szerepét az életünkben. Beszélt arról is, hogyan integrálta személyes tapasztalatait és felismeréseit a mindennapi rutinjába, hogy ezzel is gazdagítsa saját és mások életét.
- "Soha nem felejtem el a napot, amikor újjászülettem" - ezzel a mondattal kezdi a legújabb, Oroszlánok és farkasok című könyvét. Mi történt pontosan ezen a napon?
Egy különös rosszullét fogott el, ami kezdetben csupán a megszokott migrénes rohamnak tűnt. Még akkor sem gyanakodtam, amikor a kettős látás megjelent, hiszen úgy éreztem, hogy ez is csak a szokásos szenvedés része. Csak akkor eszméltem, hogy valami komolyabb történik, amikor az egyik munkatársam aggódva rám nézett, levette a szemüvegemet, és komolyan azt mondta: „Biztos benne, hogy sztrókom van?” Ekkor azonnal hívta a mentőt. Az események felgyorsultak, és a következő emlékem az, hogy két órán át eszméletlen voltam, miközben a jobb oldalam teljesen lebénult. A következő pillanatban már csak azt érzékeltem, hogy infúzió csöpög belém, és a kórházi osztályra tolnak.
Mikor vált világossá ön számára, hogy komoly problémával áll szemben?
Valójában nem erre összpontosítottam, hanem tudatosan a következő lépésre figyeltem. Ennek köszönhetően egy cseppnyi félelem sem bujkált bennem.
Csernus Imre megosztott velünk egy különleges kórházi élményt, amely mély nyomot hagyott benne.
Miközben a halál árnyéka ott lebegett körülötte, hogyan tudott ilyen nyugodtan szemlélni a körülötte zajló eseményeket?
Tudtam, hogy ha nem hozom ki a maximumot az adott helyzetből, akkor elkerülhetetlenül elmarad a sikerélmény, ami pedig hozzájárul a pozitív önértékeléshez. A sikerélmények hiánya csak ront a helyzetemen, hiszen egyre inkább elveszítem a hitemet önmagamban. Amikor valaki kritikus szituációba kerül, a félelem hatására rengeteg energiát pazarol el, miközben olyasmitől retteg, ami már megtörtént. Egy emlékezetes pillanatot éltem át a kórházban, ahol a nővérek már tudták, hogy én nem az a típus vagyok, aki csak panaszkodik, hanem inkább cselekvő ember. Az agyvérzés után huszonnégy órát kellett volna feküdnöm, hogy elkerüljem a következő sztrókot, de elérkezett az idő, amikor muszáj voltam a mosdóba menni. Izgalmas kérdés, hogy ebben a helyzetben mit választ az ember: kéri-e a kacsát, csenget-e, vagy inkább a saját lábaira támaszkodik. Én kíváncsi voltam, hogyan működik a jobb oldalam, ami néhány órával korábban még bénult volt. Csak úgy tudhattam meg, ha felkelek, és méltósággal, saját erőmből elindulok. Bár a kockázat nagy volt, a nővérek végül rábólintottak a döntésemre. Így indult el az öngyógyításom folyamata. Azután rendszeresen kimentem a nővérekhez, hogy beszélgessünk az osztály életéről, érzelmi konfliktusokról, azok megoldási lehetőségeiről és a fejlődés menetéről.
