Hétfő reggel, a nap még csak óvatosan bújik elő a horizont mögül, de a szívem máris nehéz. Az ünnepek utáni első munkanap mindig olyan, mint egy hideg vízbe ugrás: sokkoló és éles. A hétvégi boldogság gyorsan elszállt, és most a szürke rutin vár rám. A ká

Hülyeturista üzemmód. Nem, nem bántásból mondom, inkább magamra nézve, hiszen mindannyian ismerjük azt az érzést: megálmodjuk a tökéletes utazást, tele csodás pillanatokkal és élményekkel, aztán a valóság, mint egy hideg zuhany, ránk zúdítja a kemény igazságokat. Ez az elbaltázott működés, amikor a valóság felülírja a vágyálmainkat, számomra a "hülyeturista" állapotot jelenti.

Két évtizednél is régebben jártam először és utoljára a Somló-hegyen. Munka volt, de úgymond édes teher: az apróbb birtokok borászai hívtak, mert akkoriban kezdtek terjeszkedni a nagyok, s vették-vitték, amit csak értek, ők meg beszélni akartak a nehézségeikről. Kézről kézre, pincéről pincére adtak, hogy aztán Fekete Bélánál záruljon a nap; az öreg legszebb, legritkább, legkülönlegesebb tételeit sorakoztatta az asztalra, s hajnalig tanácskoztunk az élet dolgairól, ilyetén nem csupán a múlt köde burkolja a somlai emlékképeket. Hát nézzük meg, mit mutat a hegy most, húsvét hétfőjén, ha már végre beköszöntött a napsütötte tavasz - jött a hirtelen ötlet, hozzá a már említett ábrándozás, ahogy elképzeltem magunkat a kövéroszlopos tornácú, takaros parasztházak között sétálgatva, meg a lugasos borteraszokon hol friss furmintot, hol fanyar juhfarkat kortyolgatva.