Trokán Anna bátran osztja meg érzéseit, nem riad vissza attól, hogy kifejezze belső világát.

Trokán Anna mostanra sokkal érzékenyebb lett, több apróságra is figyel, amiket korábban talán észre sem vett

Február közepén, a balatonfüredi Anna Grand Hotel elegáns falai között, a közönség egy különleges élmény részese lehetett. Az Annák éve powered by GLAMOUR című beszélgetéssorozat második vendége, Trokán Anna, nem csupán pályafutása izgalmas állomásait osztotta meg, hanem életfilozófiájával és inspiráló gondolataival is gazdagította a résztvevőket. Az esemény remek alkalmat teremtett arra, hogy testközelből tapasztalhassuk meg Anna karizmatikus jelenlétét és motiváló üzeneteit, amelyek sokak számára igazi lelki táplálékként szolgáltak.

Mikor fogalmazódott meg benned először az a gondolat, hogy a színészi pályát választod?

Tizenhat évesen döntöttem el végleg, aztán amikor eljött a felvételi ideje, máshova már nem is jelentkeztem. Úgy voltam vele, ha nem sikerül, akkor sem érdekel semmi más. Addigra már rengeteg mindennel foglalkoztam: korábban zenetagozatos általános iskolába jártam, hangszeren játszottam, táncoltam - mindent megtapasztaltam, ami a művészethez kötődött.

Bélavári Anna, az egykori tanárnőm, igazi ikonként hatott rám, mint balettművész. Hetente kétszer találkoztunk Őrmezőn, a közösségi házban, ahol ő vezette a balettóráinkat. Emlékszem, mennyire izgalmas volt, amikor videókazettán néztük a Kabarét, a Chicagót, a Mindhalálig zenét és más fantasztikus filmeket. Nem csupán a mozgásról tanultunk, hanem mélyen elemeztük a műveket, beszélgettünk róluk, miközben ő mesélt a színház csodáiról, az operett varázsáról és a Moulin Rouge színes világáról. Az ő inspiráló szavai és élményei örökre megmaradtak bennem.

A színészi tanulmányaim során gyorsan a mély vízbe kerültem, és ez valóban komoly megpróbáltatást jelentett számomra. Mennyire volt megterhelő? Nos, a kihívásokkal teli pillanatok feszültsége és az izgalom keveredett bennem, ami néha szorongást is okozott. Az intenzív gyakorlás és a folyamatos fejlődés iránti vágy azonban motiválóan hatott, és segített abban, hogy megbirkózzak a nehézségekkel.

A Magyar Színházban és az Akadémista évem alatt, amikor rögtön az előadásokba kerültem, nem volt időm átgondolni, milyen érzés ötszáz néző előtt játszani. A jelenetek próbája során, amikor fél évig készülsz egy-egy szerepre, rájössz, hogy mennyire kemény és intenzív meló ez.

Kezdetben állandóan azon aggódtam, hogy vajon sikerül-e úgy megélnem egy szerepet, ahogy azt elképzeltem, és ez rendkívül kimerítő volt. Valamiért sosem éreztem magaménak a játék örömét. Mostanra viszont egyre inkább felfedezem, milyen csodás ajándék is ez valójában.

Felveszem a jelmezt, teljesen elmerülök a szerepemben, úgy, mintha valóban én lennék a királynő. Akkor még annyira művész voltam, hogy nem tudtam igazán élvezni, most úgy megyek a színházba, hogy minden este egy új játék kezdődik.

Elkerülhetetlen volt, hogy ehhez a pályához felnőjünk?

Veszprémben, öt évig annyi főszerepet játszottam, hogy nem volt más választásom, mint tanulni és csinálni.

Elérkeztem arra a pontra az életemben, ahol már nem hagyom, hogy a kudarcok összetörjenek. Nem keresem mások elismerését, hanem inkább azokat a dolgokat űzöm, amelyek valóban örömet okoznak számomra. A munkám nem csupán kötelezettség, hanem a szenvedélyem is, így minden egyes nap újabb lehetőséget kínál a kreativitásom kibontakoztatására. Ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretném, az csupán egy apróbb buktató, ami nem a világ vége. Élvezem a folyamatot, és ha az embereknek tetszik, amit csinálok, az csak egy kis extra öröm a már amúgy is gazdag élményemhez.

Mit gondolsz, ezt a gondolkodást a saját személyiséged fejlődése, az évek, vagy inkább a körülmények alakították ki benned?

Az évek múlása, a házasságom és a családanyaság mind-mind formálták a világképemet. Tizenkét esztendeje osztom meg az életem a férjemmel, és hálás vagyok, hogy a kapcsolatunk jól működik. Ugyanakkor tudom, hogy ez a harmónia nem magától értetődő; folyamatosan dolgoznunk kell rajta, hogy megőrizzük a kötelékünket és a szeretetünket.

A színház számomra egy különleges menedék lett, ahol kicsit elmerülhetek a mindennapok forgatagából. Amióta a gyerekem felnőtt, otthon is találok időt a pihenésre, de emlékszem azokra az időkre, amikor még kicsi volt, és a színház volt az a hely, ahol valóban megpihenhettem, mert nem kellett állandóan mozognom. Az öltöző, a smink és a színpad számomra egyfajta meditatív élményt nyújtanak. Mostanra pedig a színház jelentése számomra átalakult, új dimenziókat kapott.

Mi inspirált arra, hogy a veled kapcsolatos pozitív élmények és érzések mellett bátran megosszam a nehézségeimet is?

Például volt egy méhen kívüli terhességem, és úgy érzem, hogy ezek a női problémák, mint a vetélések, szép, de kegyetlen történetek.

Mindenkinek megvan a saját története, és ezeket a történeteket nem szabad elfojtani. Erre a gondolatra egy reklám is rávilágít, amelyben különféle anyukák – babakocsis, hordozós – némi megvetéssel tekintenek egymásra. Ám amikor egy babakocsi váratlanul elgurul, mindannyian egyesítik erejüket, hogy megmentsék a kisbabát. Ez a helyzet a valós életben is gyakran megjelenik: végső soron mindig ott vagyunk egymásnak. Ezért tartom kulcsfontosságúnak, hogy a nők vezessék a dolgokat, hiszen együtt sokkal erősebbek vagyunk.

Kik azok a nők az életemben, akikre csodálattal tekintek, és akik meghatározó szerepet játszottak különböző időszakokban? Azok az inspiráló személyiségek, akik nem csupán példaképeim, hanem támaszaim is voltak, és akiknek a bölcsessége és ereje segített átvészelni a nehéz pillanatokat. Minden egyes találkozásunk egy új perspektívát adott, és az ő történeteik, küzdelmeik és sikereik motiváltak arra, hogy megküzdjek a saját céljaimmal. Az élet különböző szakaszaiban olyan női alakokkal találkoztam, akiknek a hatása még ma is érezhető – legyen szó anyámról, barátnőimről vagy olyan mentorokról, akik utat mutattak nekem. Az ő bátorító szavaik és példáik mindig emlékeztetnek arra, hogy a női erő mennyire meg tudja változtatni a világot.

Édesanyám, Papadimitriu Athina, a legfontosabb nő az életemben. A kapcsolatunk sokszor viharos, de a szívemben mindig ott van a szeretete. Számomra különleges, hogy rengeteg női barátom van, hiszen ez igazi kincs. A legjobb barátnőmet hatéves korom óta ismerem, és rengeteget tanultam tőle az életről és a karrieremről. Ő nemcsak a munkámban, hanem a mindennapokban is a legjobb útmutatóm, és senkivel nem tudok olyan mély és tartalmas beszélgetéseket folytatni, mint vele.

Ott van a húgom, Nóri (igen, ő az a Trokán Nóra, aki a színpadon ragyog), aki nemrégiben átlépett a gyermekkor küszöbén, és egy csodálatos, okos, tehetséges nővé vált. Még mindig lenyűgöz, hogy valaki ennyire különleges tud lenni. Amikor a színpadon látjuk, mindig elvarázsol minket, de ugyanígy, amikor csak leülünk beszélgetni, akkor is. Emellett ott vannak azok a fantasztikus nők is, akikkel együtt dolgozhattam, mint például Csarnóy Zsuzsi, akivel a veszprémi színházban töltött időnk valódi élmény volt. Ő az egyik legkiválóbb színésznő az országban. Kéri Kittyt is imádom, akivel Balatonfüreden, Veszprémben és Sopronban együtt dolgoztunk – vele mindig tele van a munka örömmel és kreativitással.

Aztán ott van Meszléry Judit, egy csodálatos, nyolcvanas éveiben járó színésznő barátnőm, akit rengeteg bölcsességgel ajándékozott meg az élet. Ők mindannyian olyan emberek, akiktől rengeteget tanultam, és hatalmas hálával gondolok rájuk. Van még egy másik kör is: olyan barátok, akikkel keveset beszélünk, de ha összefutunk, akkor úgy folytatjuk tovább, mintha semmi sem változott volna. Az élet úgy hozta, hogy az anyaság révén olyan emberekkel is találkoztam, akikkel korábban talán nem lettünk volna barátok. Most viszont olyan erős kötelékek alakultak ki, amelyek örökre velünk maradnak.

Tavaly ünnepelted a kerek születésnapodat, ami igazán különleges mérföldkő volt az életedben. Az idő múlása számomra egyfajta tükör, amelyben visszatekinthetek az elmúlt évekre: a tapasztalatokra, a tanulságokra és a boldog pillanatokra. Ugyanakkor egy újabb lehetőséget is ad arra, hogy átgondoljam, mit szeretnék elérni a jövőben. Az évek során az ember egyre bölcsebbé válik, és a születésnapok nemcsak az ünneplésről szólnak, hanem arról is, hogy értékeljük azt az utat, amelyet megtettünk. Az idő múlása tehát nemcsak egy szám, hanem egy lehetőség a fejlődésre és az önismeretre.

Egyszerre izgalmas és melankolikus érzés, hogy tavaly átléptem a negyvenedik évemet. A bőrömben való közérzetem sosem volt jobb, mégis aggaszt, hogy az idő múlása olyan gyorsan elsuhant mellettem. Kettős érzésekkel küzdök: az öröm és a szorongás keveredik bennem, ahogy visszatekintek az elmúlt évekre.

Közben viszont jól vagyok, persze jogosan mondhatnám, hogy könnyen beszélek: szép a bőröm, nem őszülök, és jó érzés tükörbe nézni. Több negyvenes nőnek hormonális problémái vannak, és sok más nehézség is felmerülhet, főleg nőknél.

Mélyen megérint, amikor egy nőn minden életrészlet felfedezhető, és az életének minden pillanata visszatükröződik. Olyan érzés, mintha valóban megélné a mindennapjait. Számomra a futás nem csupán egy sportág, hanem egyfajta menedék, amely segít abban, hogy jobban érezzem magam a saját bőrömben. Nem a testalkatom formálása a célom, hanem az, hogy rátaláljak egy olyan tevékenységre, ami kizárólag az enyém – amiért csak magamért futok, és ami lehetőséget ad arra, hogy a saját ritmusomban éljem az életemet.

Hogyan tudtad megteremteni azt a harmóniát az anyai feladatok és a saját igényeid között, hogy közben ne érezd úgy, mintha elveszítenéd az önállóságodat?

Egyáltalán nem volt könnyű. Két és fél évig szoptattam a gyerekemet, mindent odaadtam neki, de közben úgy éreztem, el kell kezdenem dolgozni. Az volt a szerencsém, hogy még terhesen elvállaltam egy előadást, de nem tudtam, mire vállalkozom. A kisfiam héthónapos volt, amikor visszamentem dolgozni, amitől közben rettegtem.

A Bernarda Alba háza című színdarabot csináltunk, anyukám is szerepelt benne, így nem számíthattam arra, hogy amíg én próbálok, ő vigyáz a kisfiamra. Az első áttörés akkor jött, amikor egy éves korában először hagytam őt éjszakára az anyósomnál. Iszonyúan szenvedtem, de ezek a kényszerhelyzetek ébresztettek rá arra, hogy az élet formálja az eseményeket, és néha muszáj megugrani a kihívásokat.

A futás nem éppen úgy lépett be az életembe, ahogy sokan elképzelnék. Nem ücsörögtem egy csésze kávé mellett, és nem gondolkodtam el azon, hogy itt az ideje valami újnak. A Covid-járvány viszont váratlanul megadta azt a lökést, amire szükségem volt. Munka és napi rutin híján egy új kihívásra vágytam. Két héttel az ország leállása után egy hétvégére az erdőbe menekültem, és azóta ez a tevékenység szerves részévé vált az életemnek. Férjem is mellettem áll ebben, mert tudja, mennyire fontos, hogy mindenkinek legyen egy saját kis szigete, ahol feltöltődhet.

Az anyaság egy olyan mélyreható élmény, amely gyökeresen megváltoztatta a személyiségemet. Azelőtt talán önzőbb voltam, a saját vágyaim és céljaim középpontjában álltam. Most viszont a gyermekem boldogsága és jóléte lett az elsődleges prioritásom. Az anyaság rengeteg új érzést hozott az életembe: a szeretet, a türelem és az empátia olyan mélységeit tapasztaltam meg, amelyekről korábban nem is tudtam, hogy léteznek. A kihívások, amikkel szembesültem, mint a fáradtság vagy a stressz, megtanítottak arra, hogy rugalmasabb legyek, és a nehézségek ellenére is megtaláljam a szépséget a mindennapokban. Ezen kívül sokkal tudatosabbá váltam. A döntéseim mögött most már nemcsak a saját érdekeim, hanem a gyermekem jövője is ott áll. Ez a felelősségérzet arra ösztönöz, hogy folyamatosan fejlődjek, tanuljak és jobb példát mutassak. Összességében az anyaság nemcsak a személyiségem, hanem az életem minden területét átalakította: a kapcsolataimat, a céljaimat és az értékrendem is új irányt vett. Mindezek mellett pedig egy mélyebb kapcsolatot alakítottam ki önmagammal, amiért végül nagyon hálás vagyok.

Nagy kérdés, hogy vajon az anyaság valóban hozzájárult-e a személyes fejlődésemhez. Nehéz megítélni. Az viszont biztos, hogy mindig is vágytam arra, hogy anya legyek, és sosem féltem ettől a szereptől. Emlékszem, amikor a legkisebb húgom világra jött; tizennégy éves voltam, és abban a pillanatban tapasztaltam meg először azt a csodát, amit az anyák élnek át. Az ő érkezése egy új dimenziót nyitott meg számomra, amely tele volt csodálattal és felfedezéssel.

Bár későn vágtam bele az anyaság kalandjába, mindig éreztem, hogy elérkezik az a pillanat, és végül csakugyan megérkezett. Az anyaság rengeteg ajándékkal szolgál, de hogy a személyiségem mely aspektusait formálta át, azt még keresem, hogy szavakba öntsem.

Ez a kilenc hónap, a szoptatás és az összes élmény egy igazi kaland volt, ami megerősített. Mostanra úgy érzem, sokkal érzékenyebbé váltam, és a legapróbb részletekre is figyelmet fordítok, amelyek korábban elkerülték a figyelmemet. Szentimentális lettem, de már élvezem ezt az új oldalamat.

Természetesen! A pályafutásom során akadt egy szerep, amely mélyen megragadott és maradandó hatással volt rám. Ez a karakter nem csupán egy új kihívást jelentett, hanem lehetőséget adott arra is, hogy felfedezzem a saját határaimat és érzelmi mélységeimet. Az a tapasztalat, amit ez a szerep nyújtott, formálta a művészi látásmódomat és hozzájárult a személyes fejlődésemhez is. A kihívások és a tanulságok révén sokkal gazdagabbá váltam, és ez a szerep örökre a szívembe vésődött.

Törőcsik Mari véleménye szerint egy színésznő pályafutásában kulcsfontosságú, ha legalább egyszer vagy kétszer olyan szerephez jut, amely igazán maradandó nyomot hagy benne. Én ezt a különleges élményt 26 éves koromban éltem át, amikor Veszprémben a Jeanne d'Arc című darabban léphettem színpadra. Ez az előadás nem csupán egy színházi produkció volt számomra; inkább egy mély, spirituális összekapcsolódás élményét hozta el, mintha a csillagok alatt születtem volna meg újra.

Nem is igazán tudom szavakba önteni, mennyire magával ragadó volt az élmény, olyan erősen éltem meg minden egyes pillanatát. Ma már nem tudom visszaidézni a pontos szöveget, de az előadás minden egyes mozzanata mélyen belém ivódott. Annyira meghatározó volt számomra, hogy amikor tavaly Sopronban újra színpadra állították, és meghívtak a bemutatóra, ott ültem a széken, és újra átéltem az egészet. A sminkem elmosódott a könnyeimtől, annyira megérintett az élmény.

Az emlékek olyan elevenen élnek a szívemben, hogy képtelen vagyok elfelejteni őket; szívesen visszautaznék az időben, hogy újra átéljem mindazt, amit akkor ott tapasztaltam. Van még egy szerep, amely iránt szintén mély vonzalmat érzek, ez pedig Velma Kelly a Chicago című darabban. Számos szép pillanatom van a színházi pályafutásom során, de ezek a két karakter valóban különleges helyet foglal el az életemben.

Más szerepek kapcsán sosem voltak konkrét elképzeléseim; mindig is az a vágy hajtott, hogy minél színesebben és sokféleképpen formálhassam meg a különböző karaktereket. Jelenleg a Magyar Színházban dolgozom, ahol Capuletnét és egy pingvint is megformálhatom. Annyira sokféle szerepem van, hogy igazán élvezem a változatosságot és az ezzel járó kreatív kihívásokat.