Végső állomás - Vérvonalak: A Halál újra kísérletezik A sors szőtte szálak, melyek összekötnek minket, most újra megpróbálják magukat. A Halál, mint egy ravasz játékos, ismételten felbukkan, hogy új lehetőségeket keresve megzavarja a rendet. Az élet és a
Több mint egy évtized elteltével a Végső állomás franchise végre visszatért, hogy újra felkavarja a halálos izgalmak világát. A Vérvonalak cím már önmagában is sejteti, hogy új karakterek és friss generációs traumák veszik át a középpontot, miközben a jól megszokott "megúsztad, de csak egy ideig" képlet továbbra is dominál. A Sors, mint a legkreatívabb gyilkos, ismét lecsap, és a nézőknek nem marad más választásuk, mint izgulni a szereplők sorsáért. Az eredmény pedig? Egy meglehetősen közepes, de mégis élvezetes horrorélmény.
A film alapötlete egy fokkal frissebbnek hat, mint a széria korábbi kifulladt próbálkozásai. Itt most nem csak random tinikre csap le a balszerencse, hanem egy olyan családi történetbe csúszunk bele, ahol a múlt sebei, paranoiái és megérzései is fontos szerepet kapnak. A főszereplőnk (aki 75%-ban úgy viselkedik, mintha egy Young Adult thrillert olvasna hangosan), lassan rájön, hogy amit a családja "őrültségként" kezelt, az talán mégis valós - és egyre kevesebben élik túl körülötte a reggeli kávét.
A halálesetek terén igazából nem lehet sok panaszunk. Vizuálisan néhány jelenet kifejezetten jól meg van komponálva, sőt, igazi ötletek is felütik a fejüket. Érezhető bennük a feszültség, és a groteszk humor is megjelenik, aminek hatására néha azt mondod: "Ez most tényleg ügyes lépés volt." Ebből a szempontból a film egy kis nosztalgiát hozott vissza a sorozat régi varázsából, még ha nem is teljesen sikerült megidéznie azt az atmoszférát.
Ami azonban továbbra is hiányzik, az az összkép magával ragadó ereje. A karakterek olyan laposak, mint a papír, a dialógusok egy része pedig mintha egy elfeledett 2006-os horrorforgatókönyv nyomán készült volna, amit egy AI próbált meg újraalkotni. A film, bármennyire is igyekszik némi súlyt adni a sztorinak, még mindig csak a B-kategóriás horror műfajában ragadt, csupán most egy kicsit megfésült frizurával próbálkozik.
Érdekes módon néhány újítás igazán eredményesen sült el. A történetben egy kis áthallás is felfedezhető a Halloween (2018) reboot világából: van egy szereplő, akit mindenki paranoiásnak tart, és elvonultan él, miközben egy rejtélyes dologtól retteg, amit mások nem hajlandók elhinni. Ahogyan Laurie Strode esetében is történt, a végén itt is kiderül, hogy az illetőnek teljesen igaza volt. Ez a párhuzam nem véletlenül működik – a félelem traumatikus öröksége, a túlélő szerep súlya és a "mindez nem volt hiábavaló" érzés mind hozzájárul ahhoz, hogy a történet mélységet nyerjen a végkifejlet felé közeledve.
A Vérvonalak nem forradalmasítja a sorozatot, és nem is lép ki a saját árnyékából. Ugyanakkor, figyelembe véve, hogy ez a franchise milyen mélységekbe süllyedt korábban, most sikerült egy lépéssel előrébb lépni, és helyenként valóban működőképes epizódokat bemutatni. Néhány haláleset igazán hatásosra sikerült, és az utolsó félórában még feszültséget is érezhetünk – bár a komolyság továbbra is távol áll tőle, de legalább újra van oka figyelni a történésekre.
